Jojo Moyes: Akit elhagytál

Fülszöveg:

1916, Franciaország. Miután imádott férje, Édouard hadba vonul, Sophie Lefevre egyedül kénytelen gondoskodni családjáról. Német kézre került kisvárosukban új katonai parancsnok jelenik meg, aki tisztjeivel még inkább megkeseríti Sophie életét. S amikor a Kommandant szeme megakad a portrén, melyet Édouard festett ifjú asszonyáról, az események baljós fordulatot vesznek, melynek nyomán Sophie-nak borzasztó nehéz döntést kell hoznia. Közel egy évszázad múltán a varázsos hatású festmény Liv Halston londoni otthonának éke – férjétől kapta nászajándékul. Amikor egy véletlen találkozás következtében fény derül a kép sötét múltjára és valódi értékére, Liv élete fenekestül felfordul. Hamarosan komoly jogi csatározás kezdődik, melynek tétje nem csupán a festmény tulajdonjoga, hanem talán Liv boldogsága is.

A Mielőtt megismertelek és Az utolsó szerelmes levél világszerte rendkívül népszerű szerzőjének új kötete egyszerre lélegzetelállító szerelmi történet, háborús történelmi regény és bírósági krimi. Moyes a rá jellemző módon azonnal rabul ejti az olvasót – ezúttal két fiatal asszony bemutatásával, akiket közel egy évszázad választ el egymástól, sorsuk mégis közös abban, hogy egyaránt a végsőkig küzdenek azért, ami mindennél fontosabb számukra.

Véleményem:

Másik abszolút kedvencem az írónőtől. Ez a nő tud könyvet írni!

Nagyon magával ragadott a könyv. A történet középpontjában egy festmény áll, mely Sophiet ábrázolja. A történet két párhuzamos dimenzióban játszódik, mindkét dimenzióban ott a festmény. Felváltva mutatja be az írónő a jelent és a múltat. Úgy fejezi be mindig az egyes fejezeteket, hogy az olvasó nem tudja letenni a könyvet. Én is így jártam, volt hogy éjszaka addig olvastam, míg már összefolytak a betűk. Megható, szívszorító, döbbenetes ahogy bemutatja a háborút. Sophie erős asszony, akinek férje harcol a háborúban, ő kis falujukban marad, ahol érdekes kapcsolat kezd kialakulni Sophie és a Kommandant között. Sophie nehéz helyzetben van, és meg kell hoznia egy nagyon nehéz döntést. Nagyon megható, mit meg nem tesz a szerelméért.

Nagyon tetszett Sophie és Liv közötti párhuzam. Liv a jelenben él, aki férjétől nászajándékba kapott egy festményt. Szeretett férje meghalt. így ez a festmény még fontosabb számára. Ám egy nap bíróságra kerül az ügy, mert Sophie családja, illetve leszármazottjai igényt tartanak a festményre és állítják, hogy jogilag az őket illeti. A festmény olyan fontossá válik Liv számára, mint annó Sophie számára. A bibi az, hogy Liv újra szerelmes lesz, nem másba, mint abba férfiba, aki vissza akarja szerezni a képet az örökösök részére.

A könyv felénél a festmény elveszett, nem tudtuk hova került, illetve a következő fejezetben derült ki, hogy Livnél van, aki nyaralásuk során látta meg egy asszonynál, megtetszett neki, ezért férje megvette neki nászajándékul. De hogy a háború után hogyan került oda, azt nem tudjuk meg.

Alig tudtam letenni a könyvet, mindig az járt az eszemben vajon mi történhetett Sophieval, mi történt a festménnyel. Ezért volt izgalmas a bírósági tárgyalás, ahol mindenre fény derült. Nagyon megható volt. Be kell valljam ezen a könyvön is sírtam: Sophie, Édouard, a Kommandant, annak felesége, és Liz miatt is.

Nagyon jól felépített történet. Nagyon szép romantikus könyv, Jojo Moyestől megszokott színvonal!

Értékelés:

Idézet:

"– Maga is egy olyan…. karrierista nő? – Igen.-válaszolja Liv mosolyogva.- Amikor legutóbb frissítettem az önéletrajzomat, kivetettem a petefészkemet. Biztos, ami biztos."

"Magas volt, és nagydarab, hullámos haja ráhullott a fülére. Nem úgy festett, mint a legtöbb elegáns férfi, akik általában betérnek hozzánk. A vonásai markánsak és elnagyoltak voltak, az a fajta, akit apám lekicsinylően úgy írt volna le: paraszt. Arra gondoltam úgy néz ki, mintha egy római császárt egy orosz medvével kereszteztek volna."

"Én azt hiszem, hogy a szépség a szemlélő szemében lakozik. Amikor a férjem azt mondja, gyönyörű vagyok, elhiszem, mert tudom, hogy az ő szemében tényleg az vagyok."

"Néha az élet akadályok sora, ahol az ember csak annyit tehet, hogy az egyik lábát a másik elé teszi. Néha, döbben rá Liv hirtelen, az élet csak vak bizalom kérdése."

"Drágám, tudd, hogy én nem úgy számolom a napok múlását, mint a bajtársaim. Nem hálával, hogy még egyet túléltem, hanem megköszönöm Istennek, hogy ismét huszonnégy órával közelebb lehetek ahhoz, hogy visszatérjek hozzád."

"Úgyhogy ez az egész… a festmény, a ház… Akkor esett le nekem, amikor meghallottam, mi történt Sophie-val. Ezek csak dolgok. És őszintén mondom, elvehetnek mindent. Mert csak az emberek számítanak. – Liv lenéz a kezére, és a hangja megbicsaklik. - Csak az számít, kit szeretünk."

"Csak álltam ott, és néztem azt a lányt. És néhány másodpercig emlékeztem, milyen érzés volt annak a lánynak lenni, nem érezni éhséget és félelmet, amikor a fejem csak olyan együgyű gondolatokkal volt tele, hogy talán eltölthetek pár percet kettesben Édouard-dal. Az a lány emlékeztetett arra, hogy a világ képes gyönyörű dolgoknak is otthont adni: művészetnek, örömnek, szerelemnek. Hogy egykoron ezek a dolgok töltötték be az én világomat, nem a rettegés, a csalánleves és a kijárási tilalom."

"Édouard, esküszöm, hogy amikor visszajössz hozzám, újra az a lány leszek, akit lefestettél."

"Éjszakánként nem volt ritka, hogy a távoli puskaropogástól a poharak megrepedtek az asztalon. Pár napba beletelt, mire rájöttem, hogy mi az a hang, ami hiányzik: a madárcsicsergés."

" – Néha – szólalt meg halkan – úgy tűnik, hogy oly kevés szépség maradt ebben a világban. Ön azt hiszi, a maguk kis városában kegyetlen az élet. De ha látta volna, amit mi láttunk máshol… Senki nem nyer. Egy ilyen háborúban nincsenek győztesek."